Értetetlen érett éretlenek

Az emberek alapvető tulajdonságaihoz tartozik az ítélkezés. Foghatjuk a 21. századra, a médiára, az elanyagiasodott világra, de a probléma máshol gyökerezik. Úgy hívják: önbizalom.

Egy biztos. Sokan ítélkeznek. Ránézel valakire, és véleményt alkotsz róla. Igazából az első 5 másodperc minden új találkozás során a véleményalkotás folyamatában döntő, hiszen ekkor alakítasz ki egy képet az új ismerősről. Az alapokat ez adja, de nem szabad csak a külső alapján és 5 másodperc után messzemenő következtetéseket levonni, hiszen egy beszélgetés sokkal többet mutat az adott személyből.

A legjobb az lenne, ha leszoknánk arról, hogy másokról ítélkezzünk, és folyamatosan kritizáljunk. Fiatalok ezreire jellemző ez a gyilkos tulajdonság. Gyilkos, mert ha nem ismerik fel és nem kezelik, az egyén egész életére kihatással lesz. Ez a kis apróság. Legalábbis annak tűnik. 
 

Fiatal korban alakul ki ez az egész, valószínűleg szeretet hiány miatt. Legalábbis én csak ezzel tudom magyarázni. Nézd meg a baráti társaságodban, hogy a beszélgetéseitek során a téma 90% mégis micsoda.

Régen én is ezt tettem. Rettentően rosszindulatú voltam, és utáltak az emberek. Félreértés ne essék, most is sokan utálnak. Tudjátok. Azért, mert tegyük fel 20 évesen nem ott tartok, mint ők, és más személyiségem van mint nekik. De ezt nem kell magyaráznom, ismertek.
Csak tudjátok ezek az emberek nem ismernek. Az igazi énemet soha, értitek SOHA nem fogom nekik megmutatni. Sokáig zavart ez az egész, és mindenkinek meg akartam felelni, aztán rájöttem, hogy bőven elég magamnak, és azoknak akik a legfontosabbak számomra.
Igazából nem is olyan rég volt olyan időszakom, amikor direkt felhergeltem az embereket körülöttem, azzal a fajta viselkedéssel, hogy nem érdekel a véleményük - de ezt a szemükbe őszintén mondtam meg 1-1 megnyilvánulásuk során. Tudjátok hogy fájt nekik? ..

A kedves szaktársaim beszólogattak a CsajMagazin miatt, meg persze azért, mert én felvállaltam azt, hogy másabb a gondolkodásom. Nem rosszabb vagy jobb, csak éppen másabb. Talán más emberekkel veszem körbe magam, más hatások értek, vagy egyszerűen csak más dolgok érdekelnek. Nekem nincs időm tökölni, mint nekik. Nekik van. Nekem nincs.

Sokszor kaptam már olyan e-maileket, és őszinte vallomásokat, amik arról szóltak, hogy nagyon sajnálják, hogy ítélkeztek rólam. Mert hát hajlamos vagyok túlságosan hiperaktív lenni, olyankor sokat beszélek, stb. Ez pedig nem mindenkinek szimpatikus.
Szóval számukra valahol egy picit defektes vagyok. Na de hol izgat? Én legalább boldog vagyok és tudom, hogy mit akarok. Na most egy mélyebb beszélgetés után rájönnek, hogy egyszerűen nem értik, hogy eddig miért is ítélkeztek. Bocsánatot kérnek, onnantól pedig becsülnek. Bár, hogy őszinte legyek, nincs szükségem az ő elismerésükre. Viszont egy dolognak ilyenkor mindig örülök. Méghozzá annak, hogy megtanítottam őket valamire. De hogy mégis mire? Egyszerű. NEM SZABAD ÍTÉLKEZNI! 

Egy dolgot nekem megtanítottak. Ne foglalkozzak a negatív, lehúzó emberekkel. Ezért, és azért mert annyira rosszindulatúak voltak egyes emberek körülöttem, nagyon hálás vagyok nekik. Ha ők nincsenek, nincs kin gyakorolni a "nem veszek róluk tudomást és totálisan kizárom őket az életemből" magatartás kialakítását. Rajtuk lehetett. A közös életünk végére pedig már nem volt megerőltető nem foglalkozni velük.

De egy dolog biztos. Azért ítélkeznek, mert magukkal nincsenek rendben, és így védekeznek. Ez a legegyszerűbb. „Nekem nincsenek ilyen lehetőségeim, neki vannak.. Hülye picsa. Utálom. Hogy lehet valaki ennyire nagyképű?”
Csak egy dolgot elfelejtenek. Vagyis. Sajnos nincs mit elfelejteni. Ezért segítek.
Az önbizalom és a beképzeltség között nagyon nagy különbség van.
Azok az emberek, akik nem tudják, hogy milyen hinni, bízni magadban és szeretni magadat.. Azok mindig is ennyivel elintéznek mindent. Pedig ha tudnák, hogy az élet miről szól..

Ők is végigmehetnének az utcán mosolyogva. Ők is beszélgethetnének a boltban sorban állás közben az előttük álló anyával, akinek a karján egy egyéves pici baba ül, és az angyalos kulcstartódat bámulja, mint valami csodát. Odaadod neki, és máris mosolyog. Az anyja megszólal:
"Már napok óta nem mosolygott. Köszönöm Neked."

Te lehet, hogy nem veszel észre ilyen "apróságokat", mert lehet, hogy azzal foglalkoztál volna, hogy hallókészüléke van a nőnek. Vagy éppen idegeskedtél volna, hogy milyen hosszú sor áll előtted.
Ahelyett, hogy minden pillanatot kihasználnál, hogy kapcsolatba lépj a környezeteddel, inkább mérgelődsz. De hogy miért mérgelődsz? Mert nem érzed magaddal jól magadat. Igen, ez furán hangzik. Én megszerettem azt, aki vagyok. Minden magammal töltött percet élvezek. Ezt nem sokan mondhatják el magukról.

Ez nagyképű dolognak tűnhet, de idefigyeljetek. Saját magaddal kell leélned az életed. Szerintem nem árt, ha jó barátságot kötök a belsőmmel. 

Elég magammal és a barátaimmal foglalkozni, ítélkezésre se időm se energiám. Szerintem ti is észrevettétek, hogy a CsajMagazinon bulvárt nem találtok. Nem is fogtok, ezt most elárulom.
Volt időszak, amikor 3-4-et feltettem külső nyomásra, de akkoris éreztem, a CsajMagazinnak nem ez a célja. Arra ott van a sok szenny lap. Amúgy is úgy gondolom sokkal többet adunk nektek azáltal, hogy ilyen témákról írunk. Olyan témákról, amelyekről sehol sem olvashattok. Hogy mégis miért? Mert ezekre a dolgokra az élet tanít meg.

Visszatérve. Milliomos apuci pici felvágós hülye pláza picsa lányai között kellett felnőnöm. Vagyis. Egy ilyen osztályba is jártam két évet a középiskolában. Sokáig mivel lenéztek minket én is lenézve éreztem magam. Nagyon rossz volt. Nem volt önbizalmam, mert megölték. Minden nap más ruhában voltak - utólag kiderült anyuci kihozta este a boltból, utána pici lány felvette, este kimosták, másnap visszavitték.. -, és kibeszéltek minket, akik nem engedhettük meg ezt a luxust. Viszont egy dolgot megtanultam.
 
Csak akkor nézhetnek vagy kezelhetnek le, ha te hagyod, és felhatalmazod rá őket!

Ez a példa is tökéletes képet fest róluk. Egy dolog volt számukra fontos. A materiális javak. Az, hogy mi van rajtad. Pedig.. Mi örültünk annak, hogy azokban a ruhákban járhattunk, amikben. Hogy egyáltalán van valamink. Mindig is adtunk magunkra, ezzel nem volt probléma, de mi nem tehettük meg azt, hogy naponta más van rajtunk.  
Megint a fontossági sorrend.

Meg lehet nézni azt az életet, amit ők élnek most, meg azt, amit én. Semmi pénzért nem adnám oda az életemet. Sohasem hagyja el a számat a következő mondat:
"De jó lenne a helyében lenni!!"
Értitek? Ezt a magatartást kell nektek is kialakítani. A Te életed legyen a legfontosabb. Formáld úgy, hogy élvezd minden percét. Így már nem lesz szükséged a kritizálásból származó vigaszra. Ha pedig nem bántod a másikat, te is boldogabb leszel.

„A közvélemény könnyen ítél a látszat után, s az izzadtságot legtöbbször a koncentrált figyelem elébe helyezi. Pedig ez a csúsztatás melegágya ennek a fajta kritikai lustaságnak és előítéletnek, mely melegágya a burkolt restségnek, belső tunyaságnak, s csupán képmutató változata a hétalvásra ítélt mesebeli semmittevésnek. Ahogy a félelem és élhetetlenség a betegségbe, úgy menekül nemegyszer a belső restség az aktivitásba, a minőség megkerülésével a középszerűség tevékeny gyakorlatába”

Egy dolgot jegyezz meg. Ha sikeres leszel, lehet hogy sokan nem fognak szeretni. De ezek azok az emberek lesznek, akik sohasem éltek a lehetőségekkel, és fáj nekik, hogy Te igen. Ők csak azt fogják mondani, hogy neked könnyű volt, mert milyen ember vagy és hogy tudták, hogy ez lesz.
De a könnyeket, a verejtéket, az utat ami odavezetett, nem látták. Nem voltak melletted.
Sőt. Hatalmas kavicsokként, néhol sziklákként álltak az úton, akadályozva utadat. De hogy miért pont az út közepén? Egyszerű. Valamikor ők is ott haladtak. Csak feladták. Aki pedig feladja, arra ez vár. Megkövülten, örökre ott maradni.  
..így legalább nem kell tudomást venni arról, hogy lehetett volna máshogy is.
Így veszett az idő örök homályába álmuk minden pici foszlánya saját lényükkel együtt.
Cél és kitartás nélkül halott vagy.